„Már nincs messze, már nincs messze!” – biztatta magát. A feszült csöndben attól félt, hogy rossz helyre lépve csak egy kicsit is megreccsen a padló, és akkor a hírhedten jó fülű vezető gésa szeme felpattan, és elsikoltja magát. Tett még néhány lépést oldalra, figyelve mindenre, majd előrébb helyezve egyik lábát, kitapogatta az instabil padlódarabokat. Megtalálva a szilárdakat, hangtalanul húzta magát közelebb és közelebb a célhoz.

– Psz, feltehetek egy kérdést? – pisszegett lentről felfele nézve, mire Miyako ijedten nézett le, es szemük találkozott.
– Csak azt szeretném…– kezdte a fiú.
– Naoki! – sikkantotta Miyako, és kinyújtva két kezét átölelte a fiú fejét, és csókot nyomott a homlokánál a maszkra.
– Css, csss! – csitította Naoki, majd elengedve a fát, bemászott az ablakon. Barátnője, Suzune ellökve magát a faltól, az ablakhoz futott, es csak ezt hajtogatta:
– Hihetetlen…! A jó szellemek! – Naoki ránézett, es halkan megkérdezte Miyakot:
– Ő meg kicsoda?

Hirtelen egy árnyékot látott meg elsuhanni az ablakoknál. Gyorsan felpattant, és kezét hátranyújtva megszorította kardja markolatát. Tovább figyelte a mozgó árnyékot, ami egy idő után megállt. Az illető valamire készült, ami zavarta Naokit. Görcsösebben szorította fegyverét, és várt. Az árnyék nagyon áttetsző és furcsa volt. Valahogy túl nagynak tűnt, és többfelé mozgott. Naoki továbbra is az oszlopok takarásában maradt, és várt. Az árnyék kettévált, és megint ketté. „Többen vannak” – húzta össze a szemöldökét a fiú.

– Mehetünk – mondta halkan a fiú hordozója, mire mindannyian felmásztak egy újabb tetőre, a másik négy ment elől. Beérve a következő utcába már nem tetőn folytatták útjukat. Falak árnyékában, rohanva közeledtek az utcasarokhoz, hogy a Hold fénye se tegye őket láthatóvá. A csapat első tagja kikukkantott a sarkon, intett, mire társai követték.